Őszinte leszek. 17 évesen megcsináltam a jogosítványomat, azóta nem vezettem. Most 33 éves vagyok. Akárhogy is számolom, sosem vezettem autót. A családban nem volt, nekem meg valahogy se pénzem, se energiám és valahogy igényem sem volt rá. Most pedig teljesen meg vagyok veszve az amerikai autókért. Ezt add össze.
2007-ben megnéztem a Transformers mozit. A 80-as években meg voltam őrülve a rajzfilmért. A film azonban nem emiatt volt érdekes. Valami megmozdult bennem. Kétségbeesetten nyomoztam, hogy mi az a sárga, öreg verda, ami ennyire rabul ejtett. Ez persze nem volt más, mint egy 1974-es Camaro. Nem tudtam megfejteni, mi az ami miatt ez ennyire felkeltette az érdeklődésemet.
Nem érdekeltek az autók sohasem. Persze a szép formatervezés sosem kerülte el a figyelmemet, de ezt betudhatjuk egyszerű műkedvelői érdeklődésnek. De a Camaro az valami más. Itt tényleg átbillent valami kapcsoló az agyamban. Egy pszichológus barátom azt mondta, hogy a nemi sztereotípiák kíméletlenül utolérik az embert, ahogy öregszik. Lehet.
Elkezdtem nyomozni a Camaro után. Hónapokon át gyűjtöttem az infókat, képeket és szép lassan elkezdtem belecsöppenni az amerikai izomautók világába. Találtam bennük valami lenyűgözőt, valami vad szépséget. Nagy lelkesedésemet persze nem rejtettem véka alá, így rendre kaptam barátaimtól az epés megjegyzéseket, hogy még vezetni sem tudok, miért akarok én amerikai izomautót. Pedig én tudtam amit ők még nem, hogy egyszer bizony lesz nekem egy 1979-es Z28-asom. (Persze nem ez volt a filmben, de nekem ez tetszik a legjobban)
