33 évesen az ember elkezd kicsit racionálisabban gondolkodni. És akárhonnan nézem, az jön ki, hogy nekem nincsen semmiféle racionális indokom az autóvásárlásra. 15 perc alatt vagyok BKV-val a munkahelyemen, szüleimet 3-4 hetente látogatom, és évente egyszer járok nyaralni, akkor is a Balatonnál. Egyszerűen semmi nem szól mellette. Nem hogy benzinzabáló, anyahajó méretű amerikaira, de kis gazdaságos európai példányra sincs szükségem.
Elkezdtem letenni a dologról, de persze csak fejben, szívben nem. Teljesen gyökeret vert az agyamban, hogy nekem szükségem van autóra. Ha most nem kezdek el megtanulni autót vezetni, vihetem majd a gyerekeimet az ambulanciára villamossal. Na, hát ezt tényleg nem kellene. Legfeljebb addig maradok a hétvégi sofőr.
Egyik ismerősöm azt mondta, ha ennyire érdekelnek az izomautók, miért nem kezdek az európai izomautókkal. Azokhoz van alkatrész, viszonylag olcsón hozzá lehet jutni az idősebb példányokhoz, és a világból ki lehet hajtani őket. Legalább szokom a méretet, az erőt és persze a fogyasztást. Persze fogalmam sem volt, mik az európai izomautók. Audi, BMW, Mercedes. Kösz. Na, ezekhez a szubkultúrákhoz nem akartam sosem tartozni. Nem mintha bajom lenne velük, de van egy általános megítélés ezekről az autósokról és én egyszerűen képtelen voltam elképzelni magam egy ilyen autóval. Sok okos ember szerint az autó az énünk kiterjesztett burka. Hát az enyém tutira nem ilyen.
Bele is futottam egy ismerősöm eladó BMW-jébe, de éreztem, hogy ez nem az én autóm. Beleültem és azt éreztem, hogy rám telepszik az autó. Nem kellett győzködnöm magam, hogy nem ez az igazi.
Csajommal elhatároztuk, hogy elkezdünk autókat nézni. Nem vásárlási szándékkal, csak tájékozódásból. Hamar kiderült, hogy eléggé ellentétes elképzeléseink vannak a közös autónkról. Természetesen neki a csajos, kis formás, gazdaságos példányok tetszettek, nekem meg ugye nem. (Ő nyilván csajból van én meg hülye pasi vagyok) Akadt azonban egy autó, ami valahogy úgy tűnt, mindkettőnknek bejön. A telephelyen volt egy fekete Chrysler Neon. Én korábban láttam már párat, de nem voltam meggyőzve; valahogy sutának tűnt. Ez viszont nagyon rendben volt, később kiderült, ez egy második generációs Neon, amit én láttam az sokkal öregebb volt. Szép volt, jó állapotúnak tűnt, és egészen nagy felületen találkoztak az elképzeléseink. Ja, és nem utolsó sorban megfizethető volt.
Tény, hogy nem egy V8-as (csak egy fél), de amerikai, nagyon jól felszerelt, automata váltós és nem kicsi. Hazaérve elkezdtem utánanézni. Majd minden szempontból jónak tűnt a leírások, tesztek és vélemények alapján. A fogyasztása és a töréstesztek voltak kicsit lehangolóak, de attól még senki nem lett gazdag, hogy az autója keveset fogyasztott, összetörni pedig nem áll szándékomban. Hétfőre gyakorlatilag eldőlt, hogy amennyiben műszakilag is rendben van az autó és ezt egy amerikai autókra szakosodott szervíz is alátámasztja, az autót megvesszük. Így lett. Az autó a kedves orra miatt csajom Bömbinek keresztelte, amivel nekem még mindig nem sikerült megbarátkoznom, mivel elég gyakori beceneve ez a BMW-knek is...
